Szamár

szamar-textA magyar parlagi szamár története időszámításunk kezdetéig nyúlik vissza, hiszen az első szamarak a Kelták idejében kerültek a Kárpát-medencébe. Jelentősebb állományuk alakult ki a rómaiak ideje alatt. A mai szamaraink feltételezhetően ennek az állománynak kései leszármazottai, hiszen azóta csak kevés egyed került be az ország területére.

Bár a szamarat a szegények állatának tartották, jelentős számban dolgoztak a földbirtokokon is, mint teherszállítók és a juhászok segítői, akik málhás- és hátas állatként hasznosították. Gazdasági szerepük soha nem volt jelentős.

Az időszámítás előtt négyezer évvel Afrikában domesztikált, és a Földközi tenger partvidékén elterjedt szamár – az ásatások tanúsága szerint – a legnagyobb számban a rómaiakkal került a Kárpát medencébe az időszámításunk első századaiban, de a korábbi kelta települések leletanyagában is találtak szamárcsontot.

A római kori állomány genetikai folyamatosságát – amelyet az eltelt századok során kevés, esetenként mindössze egy-egy külföldről származó egyed gyarapított – joggal feltételezhetjük A jelenlegi állományt így egymással rokonságban álló, évszázadok során kialakult helyi populációnak tekinthetjük, noha a honfoglalás korát és a későbbi századokat érintő ásatásokból nem került elő szamárcsont, de Zamárdi helynév a szamár meglétét tanúsítja.

A szamár vándorkereskedők életében, várak és kolostorok mindennapos szállításában (víz), a hegyvidéki szőlők művelésében játszott szerepet. Gazdasági szerepe a Kárpát-medencében nem volt jelentős. A köztudat szerint a szamár a szegény emberek állata volt, de a régebbi statisztikai adatok szerint az állomány harmadát-felét a nagyobb földbirtokon tartották, ahol a majorsági belső szállításokat és a juhászatokat szolgálta ki. A szamár használata a juhászatban a XVII-XVIII.századtól követhető nyomon, és főleg a Duna jobb partjának, valamint a Duna-Tisza közének juhászai használták előszeretettel hátas, málhás és igás állatként.

A II. világháború után főleg a háztáji, kisegítő gazdaságok igás állatta lett, míg napjainkban hobbi állatként hódít teret. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el fajtaként!

Magyarország állományának legnagyobb része közepes termetű (110-130 cm marmagasság), de előfordulnak a kis (110 cm alatti) és nagy (130 cm feletti) termetű egyedek.

A magyar parlagi szamár legértékesebb tulajdonságai a szilárd szervezet, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség, az igénytelenség, a szívósság, békés természet, munkabírás és sokoldalú használhatóság, a hosszú élettartam. Vérmérséklete nyugodt, jóindulatú és tanulékony, de idomításkor különös figyelmet érdemel, mert könnyen egy életre elronthatjuk. A jól idomított szamár még egy gyereknek is engedelmeskedik!

A magyar parlagi szamár gyakori küllemi hibái az aránytalan test, a durva, nagy fej, vékony csontozat, hosszú és hajlott hát, fedeles és izomszegény far, kötött és rövid lépés.

A magyar parlagi szamár színe lehet egérszürke, barna, fekete. Jellegzetes jegye a szíjaltság és a vállkereszt, a lábakon pedig az esetenkénti haránt irányú zebroid csíkok. Mindegyik színváltozatban gyakori a világos hasalj (fecskehas). Spontán mutációként eseteként pigmentszegény (leucizmus), fehér szőrű és rózsaszín bőrű, viaszolt patájú egyed születik. Ezek az egyedek csak részleges albinók, mert a szemük világoskék (csókaszem). A fehér egyedeket F. B. Altmann "barokk" változatnak nevezi.

Korábban Magyarországon a szamártenyésztéssel semmilyen állami vagy társadalmi szervezett nem foglalkozott. Kivétel volt Mezőhegyes, ahol az Állami Ménesbirtokon a 19. század utolsó évtizedétől 1961-ig a tenyészcél az öszvér előállítására alkalmas, nagy testű szamármének előállítása volt. Ennek érdekében olasz import szamárménekkel nemesítették az a céltudatosan szelektált állományukat. A faj fenntartására, a Magyarországon levő állomány fajtaként való elismertetésére és az 1993. CXIV. állattenyésztési törvényben előírtak szerinti tenyésztés szervezésére 2002-ben alakult meg a Magyarországi Szamártenyésztők Egyesülete. 

Tenyésztésével nagyon sokáig nem foglalkoztak. Csak a két világháború között kezdődött az uradalmakban céltudatos tenyésztése, és a mezőhegyesiménesben foglalkoztak a nagytestű szamármének nevelésével, tenyésztésével.  1913-ban itt vetették papírra először a magyar parlagi szamár kifejezést, mint fajtamegjelölést. 1961-ben a tenyészet feloszlott, az állomány szétszóródott. Ma a szamarat leginkább hobbicélból tartják. Állományának nagyobbik rész az ország középső részén található. Populációja, ha kis mértékben is, de növekszik. A 2002-ben megalakultMagyarországi Szamártenyésztők Egyesülete foglalkozik a nyilvántartásba vétellel, a törzskönyvezéssel és az apaállat-gazdálkodással. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el önálló fajtaként.

>>> Képgaléria

Hozzászólások lezárva